Azt már sokszot hallhattuk, hogy hasznos dolog az unatkozás, mert segíthet a gyerekeknek a saját kreativitásuk felfedezésében és abban, hogy megtalálják, mi érdekli őket igazán. Na de amikor a gyerekünk nyávogó hangon közli a hosszú autóúton vagy egy jól előkészített nap bármelyik pontján, hogy úúúgy unatkozik, akkor kevéssé érezhetjük segítségnek ezt a gondolatot. Mert nekünk viszont ég a kezünk alatt a munka, mert idegesítőnek és igazságtalannak érezzük, hogy annyi játék elérhető, mégsem jó egyik sem. Ilyenkor is segít, ha a kapcsolódást választjuk, ha csak pár percre is.
Az segít átlépni ebbe a mindsetbe, ha tudatosítjuk, hogy most nem a helyzet gyors megoldását célozzuk, még ha csábítónak is tűnik, mert akkor egyrészt lezár a saját kreativitásunk is, plusz a gyerek megérzi, amikor le akarunk tudni valamit. Szóval első körben saját magunkat hívjuk kalandra azzal, hogy nem tudjuk, mi fog történni a következő percekben, de sebaj, kísérletezünk és a kapcsolódást keressük.
Játékos válaszlehetőségek
- Szóval, miután meghívtuk saját magunkat erre a kalandra, akkor jöhet az, hogy pl.: „Unatkozol? Döbbenet, várj csak, megpróbálom kipuszilgatni belőled, hol lakik az az unalom? Muti csak! Csak előbb el kell, hogy kapjalak” és indulhat a fogócska. Ha nem vagyunk fogócskaképesek, akkor mehet enélkül is, keressük az unalom helyét. Itt van? Itt van, hova tetted? Hmm, nem tudom hol van, de a biztonság kedvéért ide is adok egy puszit!”
- Ellenálló, tiltakozó gyerekeknél beválik, amikor azt mondjuk: “Szeretnél ötleteket, miket csinálhatnál? Vaaagy (cinkos kacsintás) mondjak olyanokat, amikre biztosan azt mondanád, hogy nem akarod azt csinálni?” És jöhetnek a hülyébbnél hülye ötletek, mint rizsválogatás vagy a portörlés, de beszúrhatunk párat, amiről tudjuk, hogy a gyerekünk szereti csinálni. Ki tudja, lehet, hogy valamire igent mond, hiszen van választási lehetősége, az ellenállását nem letörni akarjuk, hanem kapcsolódási lehetőségként használjuk. Kapcsolódásban pedig jobb ötletek születnek.
És ha nem működnek a játékos megoldások?
A kapcsolódás keresése akkor is jó út lehet, ha épp semmi játékos ötletünk nincsen, szóval amikor a gyerekünk unatkozós mondata triggerként hat ránk, és már kijönne vagy már ki is jött a szánkon az, hogy: “Ne csináld már, tele vagy játékokkal, más gyerek örülne, ha…” Akkor vegyünk egy nagy levegőt, érezzük meg a talpunk alatt a talajt egy kicsit, mozgassuk meg kezünket-lábunkat picit, és hátha eszünkbe jut, hogy kipróbálhatjuk ezt: “Jaj, unatkozni nagyon unalmas, itt maradok egy picit veled, amíg kitalálod, mit csinálj. Tudom, hogy ki fogsz találni valamit.” És keressük a test- és szemkontaktust. Esetleg elmesélhetünk egyet a mi gyerekkori vagy felnőttkori unatkozós élményeinkből, nem a tanítás céljából, hanem hogy érezze a gyerekünk: ez velünk is előfordult már. Nyugodtan tupírozhatjuk, milyen rééémes volt unatkozni, ha a gyerek mosolyog – nyert ügyünk van, oldódik a feszültség, mélyül a kapcsolódás. Sokszor nem a konkrét megoldási javaslatok lendítenek át a holtponton, hanem az, ha úgy tudunk egy helyzetben kapcsolódni, hogy elférnek benne a mindenféle érzések is. A mi feszültségszintünket is lejjebb viheti, ha a kapcsolódásban örömöt találunk, hiszen ez is erősíti az élményt: kompetens szülők vagyunk.