„Ez itt a mosogatógépem” – mutatja be A manoszférában (Inside the Manosphere) című új Netflix-dokumentumfilm egyik főszereplője a nappalijában ülő, fürdőruhás fiatal nőt. A lány zavartan nevetgél, és halkan megjegyzi: „nem is vagyok az”. A férfi a Red Pill Community egyik meghatározó arca, akik sikert és értékközösséget ígérnek a hozzájuk csatlakozóknak. Ez a radikális, férfiközpontú mozgalom abból az alapvetésből indul ki, hogy valójában a nők a privilegizáltak, mert ők alapból értékekkel születnek (szó szerint: mellekkel és puncival), míg a férfiaknak kőkeményen meg kell dolgozniuk azért, hogy értéket teremtsenek. De mit is tekintenek ők értéknek?
Érték szerintük, ha vezető vagy a párkapcsolatodban – ami kizárólag heteroszexuális lehet, mert a homoszexualitást erősen pejoratív jelzőkkel illetik. Azért kell férfiként irányítanod, mert szerintük a nők nem tudják, mit akarnak, még ha úgy is tesznek, mintha tudnák.
Érték a sok pénz – amivel nehéz vitatkozni, hiszen ha valaki megveheti, amire szüksége van (vagy vágyik), az biztonságot és szabadságot ad. Különösen igaz ez a filmben megszólalókra, akik gyakran nélkülöző, instabil háttérből érkeztek; nekik a biztonság valóban elemi igényük. A probléma ott kezdődik, amikor ehhez az értékhez olyan út vezet, amit maguk a megszólalók is elítélnek – feltéve, ha mások csinálják. Van köztük például olyan, aki OnlyFans-modelleket futtat, akik adóznak neki a bevételükből, miközben ő maga undorítónak tartja a szexuális tartalmak gyártását. Saját magának szűz feleséget képzel el, és kitagadná a lányát, ha így keresne pénzt. Amikor a dokumentumfilmes rákérdez arra, hogy is van ez, a válasz egyszerű: ő csak a pénzért csinálja, saját magáért épít jobb életet. Ugyanezt mondja az OnlyFans-es lány is: nem érdekli mások véleménye, ő is magáért csinálja. Ehhez a szintű önellentmondáshoz kognitív disszonanciát kell reggelizni, ebédelni és vacsorázni.
Érték még az egyoldalú monogámia is. A közösség vezetői szerint a nő legyen hűséges, a férfi viszont létesíthet több szexuális kapcsolatot – van, akinek állítólag a párja csomagol hozzá óvszert, van aki pedig a párját is bevonja ezekbe az alkalmakba (akit egyébként nem vesz el hivatalosan, mert egy válásnál sokat veszíthetne). Amikor a filmes megkérdezi az egyik szereplőt, hogy nőgyűlölő-e, a válasz: „Dehogyis, én imádom a nőket!” Itt vártam magamban a mondat folytatását, hogy imádja a nőket… megalázni? De nem, ő azt gondolja, ez a szeretet. Hogy mit jelent valójában a szeretet, azt már nem boncolgatják.
A szereplők szemléletét ráadásul antiszemita nézetek, oltásellenesség és egyéb összeesküvés-elméletek szövik át. Így a fiatal követők nemcsak azt „tanulják meg”, hogyan lehetnek igazi férfiak, hanem egy komplett, torz világnézeti csomagot is kapnak.
Nem élveztem nézni a filmet. Nemcsak a felkavaró tartalom miatt, hanem mert hiányoltam a férfiak hátterének mélyebb bemutatását (például, hogy hogyan teljesítenek a befektetési cégeik a sok negatív felhasználói értékelésen túl). Nézőként azt is jobban szeretem, ha az alkotó ítélkező kommentárok nélkül mutatja be a jelenséget, még ha magamban egyet is értek vele. Mégis fontos látni, hogyan kap legitimációt ez a szemlélet a hatalmas rajongói bázis miatt. Megdöbbentő volt nézni, ahogy 13-14 éves fiúk szaladnak oda hozzájuk az utcán egy közös szelfiért.
Ez a hatás nem véletlen. A CCDH (Center for Countering Digital Hate) kísérlete során tinédzser fiúknak álcázott profilokat hoztak létre: az algoritmus percek alatt elkezdett Andrew Tate-típusú, szélsőséges videókat dobálni nekik, amint egy kicsit is elidőztek egy edzős vagy önfejlesztő tartalomnál. Az algoritmus nem erkölcsi, hanem megtartási (retention) alapon dönt. Mivel ezek a posztok dühöt vagy „megvilágosodás élményt” váltanak ki, az elköteleződési mutatók magasak, így a rendszer még többet mutat belőlük. Ami ártatlan edzéstervekkel kezdődik, az észrevétlenül csúszhat át a nők dehumanizálásába. És nem azzal fogjuk megoldani, hogy letiltjuk a tizenévest a népszerű platformokról. Viszont ez a torz világkép, ahol a nők „ellenfelek”, a férfiasság pedig csak dominancián alapulhat, hosszú távon szorongáshoz és elszigetelődéshez vezet (a fiúk elmagányosodásáról egyszer írok még egy külön posztot).
Szóval nem csak a pornóról kell beszélgetnünk a kistinikkel, hanem a közösségi média trendjeiről is. Ne ijesztgetni akarjunk, hanem segíteni nekik, hogy merjék megkérdőjelezni azt, amit lájkok és kommentek ezrei éltetnek. Ez akkor fog menni, ha nem moralizálás vagy tiltás a válaszunk, hanem a kíváncsiság: mi tetszik neki ebben? Miért vonzó nekik ez a kép? Csak a nyitott kérdések után tudunk valódi párbeszédet kezdeni a kölcsönös tiszteletről és a partneri kapcsolatok valódi öröméről.