Amikor külső szemmel nézünk rá mások nehéz helyzeteire, általában kétféle reakciónk van: elfordítjuk a fejünket és nem törődünk vele, vagy pedig azt gondoljuk, a helyünkben sokkal jobban tudnánk csinálni. A legritkábban nyújtunk úgy támogatást, hogy megbízunk az illetőben, hogy ő a saját életének a legjobb ismerője, ezért ő fogja megtalálni a saját legjobb megoldását. Pedig érdemes ítélkezés helyett értő figyelemmel úgy támasza lenni a másiknak, ahogyan az neki a legjobb. Erre mutat egy jó példát egy reptéri történet, mely egy édesanyával esett meg. Az anya épp a beszállókapunál állt sorban, másfél éves kisfia pedig éppen nagyon ki volt borulva: rohangált, fetrengett és kiabálva sírt, ahogyan az a totyogó korosztállyal gyakran előfordul, hiszen az érzelemszabályozásért felelős homloklebeny hat éves kor előtt nagyon éretlen, kevés is elég ahhoz, hogy ne tudja betölteni a kontrollfunkciót. Akinek borult már ki a gyereke nyilvános helyen, pontosan tudja, milyen nehéz. Egyrészt jól jelen lenni a gyerekének, másrészt visszaverni a környezetből érkező ádáz tekinteteket, esetleg beszólásokat, és még a nyilvános helynek megfelelő funkciónak is eleget tenni (bevásárolni, ügyet intézni…). A történetben szereplő édesanya ráadásul várandós volt, ami extra nehezített pálya. A test és a lélek folyamatos változásban van, ólmos fáradtság, rosszullétek, érzékenység váltogatja egymást az örömmel és az izgalommal. A nő hiába hívta vissza gyermekét, hiába hozta vissza a sorba a kicsi újra és újra elszaladt, közben a sor haladt… Az édesanya egyszer csak végtelenül elfáradt a helyzetben, lekuporodott és sírni kezdett. Ekkor az utasok körül többen köréjük gyűltek, és próbáltak támogató jelenléttel segíteni: volt, aki gyermekdalt énekelt a kicsinek, valaki más egy meghámozott narancsot nyújtott oda, megint más egy játékot halászott elő a táskájából, és volt olyan is, aki az édesanyának adott egy üveg vizet. Ezek a segítő utasok nem ismerték egymást, mégis összehangoltan, együtt voltak jelen, nem ítélkeztek, nem adtak tanácsot, csak azt figyelték, hogyan szállhatnak be a helyzetbe úgy, hogy az valódi segítség legyen. Végül sikerült megnyugtatni anyát és gyermekét is, és mindenki időben felszállt a gépre.
Mit vigyünk ebből magunkkal a mindennapokba?
Figyeljünk egymásra. Ne úgy, ahogyan szerintünk kellene, hanem ahogyan azt a nehéz helyzetben lévők megkívánják.
- Ne adjunk tanácsot, csak ha külön megkérnek rá. Fogalmunk nincs, mi mindent próbált már az illető az adott helyzetben. A kéretlen tanácsadással arra ösztönözhetjük az amúgy is nehéz helyzetben lévő embert, hogy magyarázkodjon, ami további energiát von el tőle, valamint elvesszük tőle a kompetenciáját az adott ügy megoldását illetően.
- Ne bagatellizáljuk az illető érzéseit. Lehet, hogy a mi szemünkben apróság, de neki nagyon is fontos, amin őrlödik. Ne növeljük szégyenérzetét azzal, hogy szerintünk más nem csinálna ebből olyan nagy ügyet, mert ezt azt az üzenetet közvetíti, hogy más biztosan jobban megoldaná ezt a helyzetet, ami persze igaz lehet, de ő pont nem valaki más, hanem ő maga, és azzal segítünk, ha megbízunk benne, hogy képes kihozni a lehető legjobbat.
- Ne tiltsuk le a nehéz érzéseit, csak azért, mert bennünk nehéz érzéseket szül: ne mondjuk, hogy ne mérgeskedjen vagy ne sírjon. A nehéz érzéseknek is fontos helye van az életünkben.
- Ne mondjuk, hogy tudjuk, mit érez. Lehet, hogy tudjuk, de lehet, hogy nem. Elképzelhető, hogy nagyon bele tudjuk érezni magunkat a helyzetébe, de ilyenkor szoktuk még megfejelni egy saját történettel, ami teljesen elviszi a fókuszt arról, aki éppen egy nehéz helyzetben van, és kész, elloptuk a showt.
- Néhány jó mondat viszont sokat tud lendíteni a helyzeten
Itt vagyok veled. Figyelek rád.
Ez most nagyon nehéz. Úgy sajnálom.
Bízom benned. Meg fogod találni a legjobb megoldást.
Mire van szükséged?
Mit tehetek érted?
Figyeljünk egymásra. Figyeljünk magunkra. Együtt könnyebb.
