A bejglireceptek és karácsonyi dalok mellett biztosan van a fejetekben pár tipikus családi konfliktushelyzet, ha a karácsonyra gondoltok: ki mikor megy hova, miért nem megy valahova, mennyi időt tölt kivel, kivel nem tölt időt, mit eszünk, ki mit miért nem eszik, kitől lehet számítani olyan mondatokra, amelyek feszültséget keltenek és az az érzésed, hogy beszóltak neked. Ahány család, annyiféleképpen kombinálódhatnak témák, érzések, triggerek, lenyomatok. Mindegyik másképp nehéz. Az ünnepek, kiemelt időszakok adnak egy plusz színezetet a szokásos családi helyzeteknek, mert van egy belső képünk arról, hogy milyen lenne egy jó karácsony, elvárások, vágyak, és ez egyénenként is változhat, a kiemelt időszakok, ünnepek nagy érzelmi töltettel bírnak, ezért is nehéz higgadtan, jól kommunikálni, mert belül sokszor azt érezzük, nagy a tétje, hogy jól sikerüljön. Tökéletes karácsony helyett lehet elég jó a karácsony, amikor nem törekszünk földön túli békére, hanem belekalkulálunk némi életszerű feszültséget, és akár ezt az elején ki is tesszük az asztalra.
Hogyan készüljünk fel mentálisan egy feszült családi ünnepre?
Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek vannak szuper egyéni stratégiái, én ehhez egyet mondanék még. Jó tudni, hol vannak a kiszállási pontok (eggyel előbb, mint gondolnánk). Ha azt érezzük, hogy kezdünk megfeszülni, ér egy kicsit kilépni a helyzetből. Pl. az ebéd következő pár perce folytatódhat nélkülünk is – néha egy taktikai mosdózás életet menthet, pár percre csak magunk lehetünk, kicsit folyatjuk a vizet a kezünkre, csuklónkra, toljuk a falat, lerázzuk magunkat, lélegzünk, masszírozzuk az állkapcsunkat
Nézzünk pár konkrét helyzetet.Mit tehetünk, ha…
…politikai nézetek kerülnek elő, amikkel nagyon nem értünk egyet?
Például mondhatjuk azt, hogy egyetértünk abban, hogy ebben a kérdésben nem értünk egyet, nem próbálkozunk azzal, hogy mindenáron meggyőzzük egymást, inkább megpróbálhatjuk visszavinni a fókuszt arra, hogy miért vagyunk együtt: hogy megéljük a kapcsolódást. Ha az együtt töltött időben egy téma vagy egy helyzet nem erre visz, annak el lehet ismerni a nehezét, és megkeresni, miben tudunk együtt lenni – ha szeretnénk együtt lenni. Menjünk ki sétálni? Játszunk egy parti römit? Nem arról van szó, hogy arra bátorítanálak: fedjétek el a problémákat, hanem arra: találjatok olyan kapcsolódási formákat, ami mindenkinek elfogadható – akár úgy is, hogy előre megbeszélitek, mi történik akkor, ha eljön egy feszültebb pont a helyzetben.
…valaki rászól a gyerekünkre olyanért, amit mi teljesen rendben lévőnek gondolunk?
„Edd meg, ami a tányérodon van!”, „Adj puszit XY-nak!”. Ahelyett, hogy egy bizonyos pozícióból szólnánk vissza, pl. „én vagyok a gyerek anyja, ne neveld helyettem”, akkor kipróbálhatjuk, hogy a „mit nem és hogyan nem csinálunk” helyett arról beszélünk, hogy mit igen és mik a lehetőségek. Például ahelyett, hogy: „Mama, ne erőltesd már azt a töltött káposztát” helyett (bár ez is lehet valid), visszaléphetünk a saját szülői szerepünkbe, és a gyerekünkhöz fordulhatunk: „Kisfiam, válaszhatsz az ételekből, amik az asztalon vannak, vagy esetleg tudok kenni egy vajas kenyeret – melyik legyen?”. Vagy: „Puszival, pacsival vagy integetéssel köszönsz el a nagypapától?” Jó, ha tudunk egy hídépítő gesztust tenni a másik felé, például azzal, hogy elismerjük neki, hogy látjuk, hogy szeretettel főzte az ételt, neki is fontos, hogy jól egyen a gyerek, és nekünk is, lehet, hogy abban nem értünk egyet, hogy ez pontosan mit jelent, de köszönjük, innentől átvesszük. Az értékekben egyetérthetünk, még akkor is, ha máshogyan képviseljük azokat. Azt sem érdemes elfelejteni, hogy nem a másikkal szemben állunk ki, hanem magunkat (és a gyerekünket) képviseljük.
…testkritikus, minősítő vagy toxikus mondatok hangzanak el?
„Hú, de kikerekedtél!”, „Még mindig nincs pasid?” Ha váratlanul érnek ezek a kérdések, nehéz jól reagálni. Ha számítunk hasonló mondatokra, akkor könnyebb előre végiggondolni, hogyan képviseljük magunkat az ilyen helyzetekben. Például mondhatjuk azt, hogy: „Nem esik jól ezt hallani, kérlek ne tegyél megjegyzést a külsőmre/a választásaimra.” Nem lesz ettől mágikusan béke, de az asszertív határszabásnál nem is az a reális célunk, hogy a másik megértse és ne kavarjon fel benne érzéseket, hanem az, hogy vigyázzunk arra, hogy magunkról beszéljünk a másik minősítése helyett.
…passzív-agresszív kérdést kapunk?
„Azt még biztos meg akarod enni?” A helyzet feszültségének deeszkalálódásához segítségül hívhatjuk a humort is: „Persze, a tányérral együtt, és az asztalt is, ami alatta van” – ha ebben tudunk kapcsolódni, szuper. Vissza is kérdezhetünk: mit szerettél volna ezzel mondani? Ezzel járhat némi feszültség, de ha a helyzet tisztázását és nem a visszavágást tűzzük ki célul, akkor nem feltétlenül kell, hogy vitává fajuljon a helyzet.
…valaki erőltet ételt vagy alkoholt, és nehéz nemet mondani?
Ha már van tapasztalatunk arról, hogy kinél mire számíthatunk (pl. X családtag szerint az a fél disznó vagy harmadik pálinka egyenesen gyógyhatású, hát ne csináljuk már), vagy ha nekünk vannak olyan fontos pontjaink, amelyeket tartani szeretnénk, teljesen rendben van, ha ezeket végig gondoljuk, és akár készülünk előre forgatókönyvekkel, amelyeket le is írhatjuk magunknak. „Köszönöm, nem kérek, és kérlek ne kínálj többet, nem fogom meggondolni magam.”
Mit tegyünk utólag, ha egy helyzet rosszul sült el? Lehet-e később tisztázni dolgokat?
Naná, a sikeres kapcsolatok nem csak attól sikeresek, hogy nincs bennük konfliktus, hanem hogy lehet reparálni és tudjuk, milyen utak vezetnek vissza egymáshoz. Például megbeszélhetjük, mikor beszélünk újra, és válasszunk olyan időpontot és kapcsolódási formát, amiben nagyobb eséllyel tudunk nyugodtak maradni: felhívom telefonon, miközben van nálam egy pohár hideg víz, amit kortyolgatni tudok? Menjünk el sétálni, mert mozgás közben, nagyobb térben valahogy könnyebb a feszültséget elvezetni? Szabad kilépni azokból a korábbi keretekből, amelyek ugyanazt az eredményt hozták, és szabad új utakat keresni. Szabad határokat tartani, szabad először magunkkal kapcsolódni, mielőtt másokkal is kapcsolódnánk.