Leendő szülőként nem arról szoktunk álmodozni, hogyan fogunk a gyerekünkkel kiabálni, mivel fogunk fenyegetőzni. Mégis előfordul a hétköznapi nyomás, feladatok és fáradtság közepette. A kapcsolódásra építő közbelépések hosszú távon hatékonyak, és megőrzik a szülő-gyerek kapcsolatot, míg a büntetésre, fenyegetésre épülő eszközök meggyengítik azt, pedig rövid távon hatékonynak tűnnek. Miket lehet érdemes kipróbálni?
1. Felkészülünk a helyzetre
Nem tudunk minden nyűgös helyzettől megszabadulni, de fel tudunk rá lélekben készülni, pl. hogy a fizikai közelségünket adjuk a gyereknek, és hogy a saját energiánkat menedzseljük, maradjon még erőnk szeretettel határt szabni. Tehát nem azt várjuk, hogy nem borul ki fogmosáskor ha amúgy ez menetrendszerű, hanem akár Páros Meghallgatással vagy egy kis pihenéssel felkészülünk rá, hogy ez következik, és megpróbáljuk a gyerek viselkedése mögött a kapcsolódási-feszültségoldási szükségletet meglátni.
2. Játékos belépés
Ez olyankor működik, ha még viszonylag alacsony a feszültségszint, szülőben-gyerekben egyaránt. A kergetőzés, bújócska örök jolly joker, és remek feszültségoldó. „Hohó, itt ez a drága, cuki gyerek, aki nem akar elmenni fogat mosni! Ha továbbra sem indulsz el, elkaplak és megnyalom a könyököd, legalább az tiszta lesz!” És indulhat a kergetőzés a lakásban. A lényeg, hogy mi legyünk az ügyetlenek, a gyerek pedig az ügyes és gyors. Utána vagy megváltozik a helyzet dinamikája, és már nem az erőharc dominál, ha ki is borul, amikor valóban fogat kell mosni, már volt egy jó kapcsolódásélményünk, és lehet, hogy kevesebb lesz az ellenállás, vagy a mi feszültségünk csökken.
3. Igen az érzésekre
És nem a viselkedésre – nem nem úgy, hogy kérleljük, hanem fizikai határt szabunk. A határ a. mi viselkedésünkről szól, és nem fenyegetés arra vonatkozóan, hogy a gyereknek mit ellene megcsinálnia, mert különben baj lesz. „Tudom, hogy szeretnél még egy részt megnézni. Ma már nem lehet többet. Holnap délután újra bekapcsolhatjuk a gépet. Most megyünk fogat mosni.”
És ráteszem a kezem a távirányítóra, telefonra, billentyűzetre, megfogom a kezét, indulunk fogat mosni, és együttérzek vele, amíg sír, puffog. Nem, ettől nem fog abbamaradni a sírás, puffogás, de érzi, hogy a szövetségese vagyunk, és nem az ellenfele. Hiszen tényleg egy csapatban játszunk, tudunk ahhoz kapcsolódni, hogy milyen nehéz, amikor valami jó dolog véget ér, és egy nemszeretem dolog következik.
4. Segítség a tevékenységváltásban
Az együttérzés és a fizikai kísérés lesz itt is a kulcs. „Igen, fogat mosni nagyon uncsi, nekem sem szokott hozzá kedvem lenni. Gyere, megkenem a fogkefédet, addig mondd el nekem, mennyire utálsz fogat mosni, aztán még csipogunk az ágyban egy kicsit.” És kezet nyújtok neki/kiviszem a hátamon, játékosan kivonszolom, ha tetszik neki. Az, hogy megkenjük a fogkeféjét, amikor ő is meg tudná csinálni, nem következetlenség, hanem egy gesztus – kísérlet a kapcsolódásra.
5. Ha pedig semmi nem működik…
Ha elfogytál és elvesztetted a türelmedet, felemelted a hangod – valószínűleg az erőd végén voltál. Az első lépés a reparáció felé egy kis együttérzés saját magaddal. A második pedig a gyerekünk felé azzal, hogy elismerjük: nem így kellett volna szólnnunk. “Sajnálom, hogy kiabáltam, nem volt oké. Nagyon fáradt vagyok. Nem akartalak megijeszteni.”
Van, amikor extra nehéz a kapcsolódást keresni – amikor fáradtak vagyunk, egyszerre több gyerek van körülöttünk, sok feladat nyomja a vállunkat. Szóval nem a mi hibánk, ha nem látjuk az utat ebben. Sokkal több támogatást érdemelnek a szülők. Én a külső támogató lehetek, aki rátok szabja az eszközöket, és közben látja és elismeri azt, hogy a tőletek telhető legtöbbet teszitek.