Újat tanulni, másokkal együttműködni csak biztonságosnak érzékelt környezetben és kapcsolódásban lehet. A jelenlegi oktatási rendszer pedig megfélemlítő, amelyben nehéz biztonságban éreznünk magunkat. Pályaelhagyó pedagógusként régóta szívügyem az oktatás, rengeteg képzést tartok pedagógusoknak és szociális szakembereknek, sok tüntetésen, megmozduláson jártam, mindig kiállok amellett, hogy ez az egész nincs rendben, és ne fogadjuk el – és ebben teremtünk közösséget. Ez történt most is, a 2024-es Budaörsi Pedagógiai Szakmai Napon, ahol stresszkezelés műhelymunkát tartottam pedagógusoknak.
A nyitóbeszédet Ercse Kriszta pszichopedagógus tartotta, akivel két hete egy szekcióban tartottunk előadást az Országos Neveléstudományi Konferencián. Akkor a tanulási környezet fontosságáról beszélt, hogy mennyi minden a tanulási környezet része, például a fény és a hőmérséklet is befolyásolja azt, hogyan tud egy gyerek az iskolában információt befogadni és feldolgozni. Vagy hogy a folyosók nem csak annak lehetnének a terei, hogy minél gyorsabban eljussunk egyik teremtől a másikig, hanem szolgálhatna tanulási, közösségi térként, akár úgy is, hogy ott tárolják a tanuláshoz szükséges eszközöket, és azok hozzáférhetők szünetben a gyerekeknek. Mekkora bizalmi ugrás lenne ez a gyerekek felé! Igen, alaposan ki kell találni a kereteit, lehetőleg a gyerekekkel közösen – erre léteznek módszerek, van egy csomó hibalehetőség a megvalósításban, de gondoljunk bele, mekkora potenciál van hosszú távon abban, hogyha a gyereket ilyen szinten is a saját tanulási folyamatának kompetens irányítójaként, partnereként kezeli a felnőtt.
Most pedig Budaörsön számokkal alátámasztva mesélt arról, hogyan nem veszi figyelembe a jelenlegi oktatási rendszer a pedagógusok szükségleteit, amelyet én is tapasztalok, mert a Partners Hungary Alapítványnál rengeteg pedagógus továbbképzést tartok, kollégáimmal együtt.
Nagyon erőt adó volt hallgatni ezt az őszinte előadást, hiszen a változáshoz vezető első lépés az, hogy sokan beszélünk arról és állunk ki amellett, hogy a jelenlegi keretek rossz keretek.
Mire gondolok, amikor rossz keretekről beszélek az oktatási rendszerben?
Szűkül a szakmai autonómiájuk, csökken az idő, amelyet a gyerekekkel, kollégákkal való kapcsolódásra fordíthatnak, a rengeteg adminisztratív teher miatt.
Az új szakmai ismeretek, módszerek tanulására is irtó kevés lehetőségük van, hiszen nem tudnak központi jóváhagyás nélkül elmenni továbbképzésekre, egyre szűkülő képzési lehetőségeket finanszíroz az iskola (ha egyáltalán bármennyit). Rengeteg pedagógus a szabadidejében olvas utána annak például, hogy hogyan támogassa az atipikus fejlődésű gyerekeket, mivel jár egy ADHD vagy egy autizmus (ami annyiféle, ahány érintett ember van, tehát ebben is próbál differenciálni). Sokan megalázónak és indokolatlanul megterhelőnek tartják az életpályamodell izét, amiben éjszakákon át portfóliókat írnak, és a most bevezetett teljesítményértékelési rendszer is rengeteg kérdést felvet, mert nem azt szolgálja, hogy valaki valóban jobb pedagógussá válhasson ezáltal. A hiányokat el nem ismerő, egyirányú együttműködést elváró rendszer elnyomja a benne élők hangjait, akiket pedig szolgálnia kellene: a gyerekeket, a pedagógusokat és a szülőket.
Szupervíziós lehetőség nincs, pedig gyakran találkoznak nem csak szakmailag, hanem érzelmileg és igazán megterhelő helyzetekkel (kortárs bántalmazás, különféle mentális nehézségekkel küszködő gyerekek, gyerekvédelmi esetek, erős konfliktusok szülőkkel, kollégákkal).
Nem olyan régen, az egyik tréningemen mesélte egy szociális szakember, aki korábban pedagógusként dolgozott, hogy újszerű volt neki, amikor az új munkakörében megköszönték neki a munkáját, tiszteletben tartották a munkaidejét, örül, hogy nincs egyedül a nehéz helyzetekkel, hiszen teamben dolgoznak és szupervízióra járhat. Pedig a szociális szféra is elképesztően alultámogatott minden szempontból. Nincs rendben.
Az én műhelyemen is elmondtam: amellett, hogy felismerjük a stresszválaszainkat, tanulunk stresszkezelést, kérünk támogatást, szabunk határokat, látnunk kell azt is, hogy mi az a kontextus, amelyben stresszesek leszünk, és egy elnyomó rendszerben ez bizony gyakran előfordul. Tehát fontos az önismeret, de fontos az is, hogy kimondjuk: mi az, ami nem rajtunk múlik, ne vállaljuk el magunkénak azt, ami nem a miénk.
Mit tehetünk a változásért?
A változás ott kezdődik, hogy beszélünk arról, ami nincs rendben, nem fogadjuk el normálisnak az egyre szűkülő kereteket, az elnyomó rendszert. Addig beszélünk róla és addig tesszük közös tudássá, hogy mindez nincs rendben, amilyen keretek között teljesíteni kell, amíg el nem hisszük és el nem kezdünk határokat szabni, ellentartani a kereteknek. Ezt sokféleképpen tehetjük, rengeteg út van: van, aki elhagyja a pályát, van, aki még megvárja, amíg elballag az osztálya, van, aki máshonnan szerez energiát, hogy be tudjon holnap menni az iskolába, van, aki bizonyos feladatokra nemet mond, van, aki szövetségeseket keres.
Egy dolgot nem tehetünk: nem maradhatunk csendben. Köszönöm a budaörsi csapatnak ezt az erőt adó napot, megtisztelő, hogy részese lehetettem, sok más kiváló szakemberrel együtt – kommentben a teljes csapat. Sokan vagyunk!