Könnyebb egymáshoz kapcsolódni olyan témákon keresztül, amely sok embert foglalkoztat. A nőnap két napja véget ért, és idén is több jó mém és írás született a hagyományból vagy szívből adott virágról, a társadalmi egyenlőtlenségekről, az isztambuli egyezmény ratifikálásának halogatása kapcsán. A nőnap elmúlt, a téma pedig, hogy hogyan tudunk egymással jól lenni – nők és férfiak, egymás közt és egymással – maradt. A Rubberbandits írása arról, hogy „na és mi van a férfinappal” érdemes arra, hogy magyarul is minél többen olvashassuk, ezért magyarul összefoglaltam a lényegét.
Vitatkozni ér, a nézőpontok ütköztetésének teremtő és formáló hatása van, használjuk bátran.
„Többen kérdezgették a twitteren a nőnap kapcsán, hogy „Mi van a nemzetközi férfinappal?” November 19-én van, de nem ünnepeljük, és szinte senki nem tud a létezéséről. Pedig jó lenne tudni róla, és ünnepelni is, de nem a „grrr, steaket eszek, leszop a csajom, verekedünk és fát vágunk” tengelyen mozogva, hiszen ezek védekezési mechanizmusok, amelyeket akkor vetünk be, amikor valamelyik férfitárunk nehéz érzésekkel küzd, vagy akár sírhatnékja van. Használjuk inkább arra, hogy arról beszéljünk, hogy többnyire arra neveltek minket, férfiakat, hogy ne fejezzük ki érzéseinket, és ne dolgozzunk velük. Talán ez is szerepet játszhat a férfiak körében elkövetett, aránytalanul magas öngyilkosságok számában, vagy akár a kialakult társadalmi és gazdagsági nehézségekben. Jó lenne végre kigyomlálni, hogy az érzelmek kinyilvánítása nőies, vagy az a nők dolga.
Ha nem segített volna szakember abban, hogy megértsem és kifejezzem a gyengeséggel, az alacsony önértékelésemmel és a sírástól való félelemmel kapcsolatos érzéseimet, akkor ma nem tartanék ott, ahol tartok. Valószínűleg egy mérges nyomorult lennék, aki dühösen veri a billentyűzetét, és más művészek munkáit pocskondiázza, mert soha nem foglalkoztam a sebezhetőség természetének megértésével, és mert az ő eredményeik arra emlékeztetnek, amiket én csak szerettem volna elérni, de a félelem megakadályozott benne. Valószínűleg utálnám a nőket, mert őket hibáztatnám az én alacsony önértékelésem miatt, ami meggátolja, hogy szerethetőnek érezzem magam. És valószínűleg semmit nem kezdtem volna a kreatív tehetségemmel. Mert ahhoz a bátorsához, hogy megmutassam a munkáimat szélesebb közönségnek, és kihasználjam a bennem lévő potenciált, az szükséges, hogy megértsem és elfogadjam, hogy sebezhető vagyok. Nem tudjuk önmagunk legjobb formáját hozni, ha nem vagyunk képesek szembenézni azzal, hogy néha gyengének érezzük magunkat, és elképzelhető, hogy kudarcot vallunk.
Fogadd el a sebezhetőséget, hogy ez létezik benned is, hogy aztán bánni tudj vele, hogy ne nyomogassa folyton a gombjaidat ravaszul. Ha úgy teszel, mintha nem létezne, észrevétlenül átveszi az irányítást. Ez kemény munka. Férfiként nagyon fenyegetőnek tűnhet szembenézni a sebezhetőségünkkel. Felnőtt életünk során nagyon fontos az jó önértékelés és az asszertivitás. A jó önértékelés számomra azt jelenti, hogy belső mércémhez és értékeimhez mérem magam, az önbecsülésem nem függ a viselkedésemtől vagy mások véleményétől. Asszertív pedig akkor vagyok, ha ki tudom fejezni magam, felismerem, ha valaki megbántott engem, és azt is, ha én megbántottam valakit. Ezek nem statikus állapotok, hanem egy olyan folyamatos célkitűzés, ami mellett nap mint nap elköteleződünk, pont mint a testmozgás és az egészséges étkezés. Néha nem sikerül, és az is rendben van, hiszen ez is része annak, hogy elfogadjuk: esendők vagyunk.”
A nőknek sem könnyű megmutatniuk magukat, hiszen kislánykoruktól azt hallgatják, hogyan kell szépen viselkedni, hogyha mérges grimaszt vágnak, csúnyák lesznek és úgy marad az arcuk, hogy rendes kislány nem hisztizik, mert szomorúságot okoz a környezetének. A nők és a harag kifejezésének szabadsága külön posztot ér meg, hiszen több kutatás is van a témában, legközelebb arról is írok. Addig is: segítsünk egymásnak sebezhetőnek és bátornak maradni. Hiszen a bátorság nem a félelem hiánya, hanem annak az ereje, hogy a félelemmel együtt is haladok az utamon.