A leggyakoribb kérdés, amit szülőktől hallok, arra vonatkozik, hogyan vegyék rá a gyereküket arra, hogy csináljon vagy ne csináljon valamit. Természetes, hogy keressük, hogyan tudjuk jó keretek között tartani a gyerekünk életét, hiszen mi felelünk értük. Vannak értékek, amiket szeretnénk átadni, vannak az egészséget, érzelmi fejlődést, társas kapcsolatok támogatását célzó gondolataink, és sokszor nem csak irányokat szeretnénk ebben mutatni, hanem határokat is szabni. Mivel minden családnak egyedi helyzetei vannak, nehéz összerakni, mit jelenthetnek célkitűzések az egyes helyzetekben. Olyan jó lenne, ha egységes válaszokat adhatnánk, de sokszor ennél árnyaltabb a kép, próbálunk az értékeink szerint eljárni, de közbeszólhatnak az aktuális lehetőségek, az, hogy mennyi időnk vagy energiánk van, milyen más tényezőket, szereplőket kell még figyelembe venni.
Na de akkor hogy kell jól csinálni?
Ez a kérdés abból a nyomásból fakad egyrészt, hogy azt az elvárást közvetíti a társadalom a szülők felé, hogy akkor csinálják jól a dolgukat, ha a gyerekek hallgatnak rájuk. Másrészt pedig a feladatok nyomásából: rengeteg teendőnk van, sokszor több, mint ami beleférne a napba, haladni kell. És ott van az is, hogy a rengeteg erőfeszítésünkért olyan kevés elismerést kapunk.
Könnyen csattanhat mindez a gyereken. Olyan okos, olyan nagy, értse már meg. Lehet, hogy megérti, de nincs abban az állapotban (elfáradt, kapcsolódást vesztett, túl sok feszültség érte aznap), hogy meg is tudja csinálni, amit elvárunk tőle. Vagy egyszerűen ő nem azzal a szemmel nézi a világot, mint mi – és ha belegondolunk, ez természetes, ő gyerek, mi pedig felnőttek vagyunk. Neki még nincs meg az a belátása, hogyha nem mos fogat több héten, hónapon át elégszer vagy alaposan, akkor visszafordíthatatlanul károsodik a fogzománca, vagy ha mindig csak félórával később fekszik le, akkor összegyűlhet egy jó adag alváshiány. Még akkor sem reális, hogy legyen erről belátása, ha már van ezzel kapcsolatban korábbi élménye – a hosszabb időtávokat felölelő gondolkodás, reflexió készsége hosszú idő alatt fejlődik ki, és félrevezethet bennünket az, amikor egyszer-egyszer megcsillan gyerekünk bölcsessége – és rögtön úgy vesszük, hogy ha egyszer már tudott valamit vagy volt belátása egy helyzetben, akkor ezt a tudást, belátást, bármikor alkalmazni tudja.
Bezzeg az én időmben
Mielőtt odaugrana az agyunk, hogy oké, de mi ilyen idős korunkban már… azelőtt gondoljunk bele, hogy vajon mi motivált minket arra, hogy mi az ő korában megcsináljuk, amit a felnőtt kért. Lehet, hogy valóban megértettük, miért fontos ez (neki), és voltunk olyan állapotban, hogy végre is tudjuk hajtani.
Lehet, hogy féltünk a következményektől, ami lehetett büntetés vagy az, hogy elveszítjük a kapcsolatot a szeretett felnőttel. A büntetés és a félelem rövid távon nagyon hatékonynak tűnő motivátorok, de nem a belátás képességének fejlődését támogatják, hiszen amikor félelemben, stresszben úszik az agyunk, akkor épp a tervezés, logikus döntések, belátás készségei kevésbé elérhetők, hiszen az ezekért felelős agyterületünk felett az érzelmekért, vészreakciókért felelős agyterület veszi át az irányítást.
A valódi mozgásterünk felnőttként ezért nem ott van, hogy a másik viselkedését bármi áron megváltoztassuk, megértessük vele/rávegyük, hogy… hanem abban, hogy azt keressük, mi hogyan tudunk kapcsolódni saját magunkhoz és a gyerekünkhöz.
- Látjuk-e azt, hogy fájdalmas, dühítő az elismerés hiánya, de nem a gyerekünk dolga ezt megadni nekünk?
- Tudunk-e másik felnőttől támogatást kérni vagy ez nem elérhető és akkor felismerjük, hogy ennyire futja, tudva, hogy ez nem ideális?
- Látjuk-e azt, hogy abban, amit a gyerek csinál/nem csinál, hogy neki az a valami ott fontos? És tudunk-e vele ott kapcsolódni?
Ha igen, máris sokat tettünk azért, hogy változzon a helyzet. Ha meglátjuk a mozgásterünket, tudunk határt szabni, és ez a határ arra vonatkozik, hogy mi mit fogunk csinálni. Például: „ha nem kapcsolod ki a tévét…” helyett azt mondjuk: „most jövök és kikapcsolom a tévét”, és valóban kikapcsolom én a tévét, és teret engedek a gyerek elégedetlenségének, csalódottságának, és együttérezve kísérem el fogat mosni – még akkor is, ha amúgy ki tudna menni egyedül. Azzal, hogy együttérzek vele, nem vagyok engedékeny, egyszerűen átérzem, milyen nehéz abbahagyni valami élvezetes tevékenységet, és hogy bizony ilyen velünk is előfordul, sőt, lehet, hogy mi is unalmasnak tartjuk a fogmosást. Együttérzéssel még az unalmas dolgok, a nehéz érzések is könnyebben átélhetők. Sikernek számíthat az, ha már nem egymásnak feszülünk egy helyzetben, ez pedig többszöri nekifutás és gyakorlás eredménye. És néha jól jön hozzá egy kis extra támogatás – keress nyugodtan.
Hajrá nekünk!