Többféle idegrendszeri behuzalozás létezik. A legtöbb ember neurotipikus, de vannak neurodivergens emberek is. A neuroaffirmatív megközelítés szerint a nem tipikus idegrendszeri behuzalozás nem deficit, hanem egy a sok közül, nem megjavítani kell, hanem megismerni. Ha a sokféleséget értékként tudjuk látni, és ítélkezés helyett kíváncsisággal viszonyulunk egymáshoz, a saját feszültségünk is csökkenhet, amikor olyan viselkedéssel szembesülünk egy gyereknél, amit nem tudunk hova tenni. Az „így kellene” helyett megpróbálhatjuk megérteni, hogy a másik vajon miben lehet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden, az átlegtól eltérő viselkedés mögött idegrendszeri okokat kellene keresnünk, és igen, szükség van határokra is. De előbb képzeljük magunkat egy olyan emberke bőrébe, akinél lehet, hogy nem ugyanazok az agyi kapcsolatok aktívak, vagy másképp aktívak, mint nálunk, például vannak információs szupersztrádák, amin beömlenek az ingerek, amiket egy neurotipikus ember nem feltétlenül érzékel vagy nem zavaró számára.
Képzeljünk el egy gyereket, akit elárasztanak az ingerek egy nagy családi találkozón, az orvosnál vagy a buszon, sok az új arc, szokatlan a helyszín, mindenféle ismeretlen illatok, ízek és fények vannak, egyszerre sokan beszélnek, és a közeledési kísérletek nem érthetők a gyerek számára, például:
- „De szép a ruhád, ha kinőtted, nekem adod?”(Hogy veszi fel a bácsi a 112-es pillangós vagy traktoros simipólót?)
- „Elvitte a cica a nyelvedet?”(Húúú, van itt cica?)
- „Maholnap férjhez mész”(Marciba vagyok szerelmes, de sajnos neki a Timi tetszik, akkor kihez?), esetleg: „katona leszel” (Anya nem engedi, hogy igazi lövős fegyverem legyen sajnos, akkor te megengeded?).
És akkor jön a környezet elvárása, hogy viselkedjen „szépen”, miközben neki más információk hangosak egy helyzetből, valami túl soknak vagy fenyegetőnek tűnik, nincs annyi tudása vagy másmilyen tudása van a világról, mint nekünk, másképp értelmezi a helyzetet, vagy arra koncentrál, ki is ez a bácsi/néni/srác/lány, milyen izgi a nyaklánca, vagy hogy mozog a homloka… Ja, hogy beszél is? Lehet, hogy hozzánk? Azt is kéri, hogy nézzek a szemébe? Ez nekem túl sok inger! Ááááááá! Lehet ez tipikusan fejlődő gyerek számára is sok.
Egy nem tipikusan behuzalozott, vagyis neurodivergens gyerek számára (pl. autizmusban vagy adhd-ban érintettnek) egy ilyen helyzet túlterhelő lehet, mert nem tudja a való élethez kötni ezeket a mondatokat, esetleg szó szerint veszi, és azzal, hogy rajta kívül mindenki mosolyog, még inkább elszégyelli magát, hogy ő nem része a helyzetnek, biztosan az ő hibája – gondolhatja. És minél több olyan helyzetet él meg, ahol azt érzi, hogy kilóg, annál jobban elszigetelődik.
Mit tehetünk a neurodivergens gyerekekért?
Neki extrán fontos, hogy be tudja magának paraméterezni, mi fog történni és meddig tart egy helyzet, és úgy kapjon erről információt, ahogyan ő be tudja fogadni. Nem csak vendégségben, hanem a mindennapokban. Hogyan tud kicsit kicsekkolni a helyzetből, elvonulni nyugizni vagy épp mozogni, hangot adni. Fontos, hogy tudja, hogy ezek érvényes lehetőségek, hogy a szükségletei fontosak. Annak érdekében, hogy biztonságosnak érezze a helyzetet, segítségre van szüksége a felkészülésben és a menedzsmentben. Hangolódjunk rá, próbáljunk picit a bőrébe bújni, kövessük a tempóját és adunk neki választási lehetőségeket. És lesz, amikor nem jön össze a fejünkben megkomponált közös játék vagy étkezés és nem azért, mert illetlen a gyerek. Attól még, hogy nem úgy játszott a másik gyerekkel, ahogyan mi elképzeltük, hanem esetleg mellette játszott, még lehet, hogy jól érezte magát. Az, hogy nem evett a nagyi főztjéből, nem jelenti azt, hogy soha nem fog, lehet, hogy egy kis módosítással szívesen megkóstolja legközelebb. De ha soha nem kóstolja meg, akkor is lehet csodálatos a nagyszülő-unoka kapcsolat, meleg szeretettel összemosolyogni egy „csőben sült” (bolti zacskós) komfortkaja fölött is lehet.
Ma van az autizmus világnapja. Ahhoz viszont, hogy kicsit ráhangolódjunk a másikra és megpróbáljuk az ő szemén keresztül nézni a világot, nem kell neurodivergensnek lenni vagy neurodivergens gyerek szülőjének lenni. Elég nyitottan és tisztelettel állni egymáshoz.
Mit tehetünk a neurodivergens gyerekeket nevelő szülőkért?
A gyerekek diagnosztikai folyamata sok szülőt gondolkodtat el arról, milyen hasonlóságokat észlel a gyereke és saját maga között, és mennyivel másabb lett volna, ha a most elérhető információk korábban is elérhetők lettek volna. Egy diagnózis terheket is levehet a szülő válláról, hogy nem ő rontotta el. Azonban mindezzel járhat egy belső gyászfolyamat is, hogy nem úgy lesznek a dolgaink, ahogyan elképzeltük korábban – és ebben a folyamatban az érzékeny kísérés, meghallgatás sokat segíthet.
A szülőkkel végzett munkám kiemelt területe a neurodivergens gyerekeket nevelő szülők támogatása. Öröm veletek dolgozni, megtisztelő a bizalmatok. Kívánom nektek, hogy több elismerést, megértést, elfogadást kapjatok a mindennapjaitokban.